Nyüzsgő burokban

 

élek. Élek, melyek szikrázva csikorognak egymásba ütközve. A lehulló fényforgács nyomot hagy a tájon, egy eldobott csikk, vagy egy csók a szájon, de mindnek egy tartalomjegyzék a vége. Ez is csak egy könyv, aminek az utolsó oldalát nézegetve jövünk rá, ha olvastuk is, sok részlet már csak a képzeletünk szüleménye. Elhagyta, leesett , rohant, elszakadt, nevetett, szerették....vajon hogy jutott ide? Érdekel az igazság? Engem nem. Engem csak az érdekel, hogy a csókot is letörlik, a csikket is meggyújtják újra. 

-A francba az egésszel, nincs kedvem ehhez az egész mizériához. Csak hamar legyünk túl rajta és ne szólj közbe, majd én elintézem! 

 

 

 

 

Egyszer volt, hol nem volt, de többnyire nem volt, amikor volt, akkor is alig, szóval tényleg csak egyszer volt, csak hát azt is ellopták.

 

Idebenn minden más. Nyugalom van. Sokan mondják, hogy kívül tágasabb, de amennyivel nagyobb a tér kint, annyival több a szabadság itt bent. Elbújnom sem kell, senki sem tud arról, mi folyik itt. Ezért szeretek úgy kimenni, hogy közben bent maradok, ameddig lehet. A hangok kellemesen torzak, a felém közeledő folt arcok hiába keresik tekintetem, az csak egy ablak, amin akkor se muszáj kinézni, ha nyitva van. Egyedül a csatornaszag nem hagy elszállni, szerencsére elnyomja néha egy jó gyros illata vagy valakinek a parfümje. "Hé, ne haragudj". Ez a gyűlölt mondat, aminek van képe kirángatni, és kényszeríteni, hogy körülnézzek és egyátalán magamra ismerjek, mit is csinálok épp. De haragszom. Kellett volna még 5 perc, hogy ki tudjak lépni, de nem, ez kellett nektek. "Nem, nem tudok segíteni". Elegem van a mai napból. 

Ma reggel is jól elrohant alattam a táj.

Végre egy reggel, amikor nem látok túl messze, nincs túl sok információ és a zajokat se tudom egy konkrét látványhoz kötni. A köddel így csend is érkezik, ami inkább bent, mint kint honol. Mindenből pont annyi van, amennyi elég, mert abba a kevésbe szorul bele mindaz a szépség, amit elnyom a sokaság, amiről elvonja a figyelmet a zűrzavar. Azt se mondhatja meg senki, hogy odaát a Fővám tér van. Miért? Az van? Dehogy. És amíg át nem megyek a hídon, addig nem is lesz ott, az biztos. Elmondhatnám, mi van a túlsó oldalon, de......mennem kell.

          

 

Ábólbébe, fürdök a lébe',

rezeg a lábam, löttyen a hájam.

Jegy vagy bérlet,

bajszom az német,

háttal állok,

ich külföldisch, vágod?

......................................................................................................................

Rég nem vágytam ennyire a halált, a gyönyörű, szivárványos halált. Elgáncsol könnyedén, mint a bor, mi helyette marad a léleknek vagy a fejemben tomboló képeknek, hős vagyok, megmentek valakit egy lány csókjáért, az élet bókjáért, mert kedves velem. Átad a túlvilágnak, elhagyom magam másért. Megszűnök létezni, de boldogan fekszem le megadóan. Mióta ismerem, csak arra vágyom, hogy alulról szagoljam Ibolyát.

 

Feszülnek, surrognak, csikorognak. Nagy teher alatt kínlódnak, az erek a nyakamon bőr alatt táncolnak. Felvágnám, de kicsapna, a satnya vér kifolyna, elvinné a Duna. Hogy vinné el a Duna, nem lenne ennyi az üres duma.

 

Rohadtul állott volt a levegő, de úgysem lélegzett nagyon. A fekete betűk serege hangyák csapataként szivárogtak agyába, mintha egy elpusztult állat belsejét akarnák tisztára pucolni. Nem ellenkezett, tágra nyílt szemekkel engedte útjára a törtető hadat, a csendből lassan zsibongás lett, ahogy a milliónyi mocorgó lény egyetlen hatalmas szörnyként hajtotta igába a még meglevő, szegényes gondolatait. Fáj ez a szkájfáj, de legalább kimozdítja a rekkenésből, újra levegőt vesz és ki is fújja, nem dermed bele a szobába, szemfenékre néző homályba.

Háttö......szóval.....szevasztok

 

 

Azt hittem, hogy gondokat, de csak a szám ízét oldotta a sör. A hely majdnem üres volt, mindenki tüntetni volt a sajtószabadságért, ingyen oktatásért, a röghöz kötöttség ellen vagy csak szimplán unalomból. Nekem meg csak nincsen kedvem semmihez, nézem azt a srácot szemben, úgy néz ki, mint aki jól érzi magát vagy csak mert hozzám képest...? Azt tudom, hogy a sör vizezett, így kicsit szar, de legalább a betérő romkocsma-túristák ámuldozó pillantásai közt egy percre kiállítási tárgynak érezhetem magam, a boldog srác, aki ilyen helyen lehet visszahúzódó, magányos, titokzatos senki. De legalább nem derül ki, mert nem mondom el. És tényleg.....van egy titkom végre.

 

De jó buxa, a mindenit. Mennyi vonal, biztos zebra.

 

 

 

 

Úsznék én az árral, de szembe jön velem, a metrót is alig érem el, pedig megvan a jegyem. Bamba bimbó, minitopnya, büdös bunkó ájon fonja, löknek vissza, ott se vagyok, de aludnék most egy nagyot. 

Take me down to the paradise city where the grass is green and the girls are pretty!

 

_________________________________________________________________

KOR-LÁT-KÉP

 

Csabinak kell most vennem szemüveget, de nagyon szép az a cipő. Milyen kis kecses, finom a pántja... Csabinak kell most vennem szemveget. Csabinak kell most a szemüveg. Nem látja a táblát. Úgyis mindegy, Csabinak nagyon kell a szemüveg. De szép. 



"Kár, hogy a régi jó dolgokból nem maradt semmi! Az Ászok 350!A barna Szoffi megszűnik! És azt sem tudom már, hogy hol a picsába tudok cigit venni! Naabüdöskurvaúristenitneki, ti gecik!" (Gyurcsán Gergely)

 

Hova nézzek, hogy sehova se nézzek?

Go free! Az...beléd, öcsém. Go free! Olyan kurva szabad vagyok, Accsálok amit akarok, nem? Na. Maradj már Maszat, az isten álHagydmárabba! Na. megrohadok, nem érted? Hogy rohadnátok meg....Go free.....gofri baz'meg, érted, gofri! Éhes vagyok, ember, éhes. Leszarom a szabadságot, már az vagyok, érted.? Szabad, mint a dögön élő madarak...

 

Bijonszé, mama, Bijonszé. Így kell ejteni. - ha úgy, hát úgy, de a zenéje jó kis ritmusos, csak úgy jár az ember lába a tészta nyújtása közben. Jó kis pattogós, majd a pogácsák is csak úgy pattogva ropognak, ha elkészülnek!  - Hihihi, remélem sajtosat is csináltál, de most bedugom a fülem kicsit, jó? - Baby it's you, you're the one I need....mama, ne tátogj, nem hallok semmit ...finally....- vedd már ki a füledből, majd otthon hallgatod..

...tudod te, milyen nekem ezt csinálni azok után, hogy...

A szabadság ára a feszültség. 

 

A pszichoterapeutám azt mondta, egy szellemileg és mentálisan egészséges ember bárhol el tud aludni, akár idegen emberek társaságában is, mert biztonságban érzi magát. Ettől persze még lehet, hogy naív, de az is lehet, hogy csak hajléktalan. Elemezzük együtt: hajlék - talan. Tehát nincs valaminek birtokában, ami egy fizikai tárgy. Nem tudás, szeretet, vágy, álmok. Egy tárgy. Neked pl. van Ájfonod? Nincs? pff...ugye? 


 

Eleinte még új volt ez az önkifejezési forma - hungarian planking -, ami az utcán történő, különböző pózokban való elhelyezkedést jelenti tartósabb időre, valamilyen kis dobozzal vagy táblával a kézben. Fekve, térdelve, térdelve-előre hajolva....rengeteg verziója van ennek az új őrületnek, amit kortól függetlenül űznek.

 

Várnám, hogy zúgjon,

titkokat súgjon

szőrösödő zsemléről,

Barbie baba kebléről

zsírozásról, 

agyonpréselt paprikáról,

visítva kacagó nagyanyámról,

kurva csípős fakanálról,

gyújtogató unokáról,

zsírozásról,

arossebegyemeg a hetesed. 

 

Hol a kulcs, menjünk haza..

 

"Az a furzcsa érzés, amit nevezhetnénk úgy is, "az eldönthető szerelem". Mikor mindegy mi hangzik el, mert az első szóváltás - köszönést követő néhány másodperces csend alatt meghozunk egy döntést az első benyomásra hallgatva. Az a fél pillanat, ami alatt képzeletben nem csak a maszkot vesszük le a másikról, hanem kapásból a veséjébe próbálunk látni és talán markolni is, megejtve az első kis kínzást, hogy lássuk, a maszk ápolt, de nem eltakar. Majd elővesszük a "mindenképp szerencsés vagyok" érzést, mert mindegy mit találunk az álarc mögött, az jó lehet nekünk, ha nem találunk őszinte mélységet mögötte, a sekély vízben is érdemes úszni pár hosszt. Azzal is lehet dicsekedni, hiszen anélkül mit sem ér az egész - mintha lenne a egy szobánk tele trófeákkal, ahová senki se léphet be. "Rögtön tudtam, hogy meg fogom dugni" - dicsfény és csörömpölő poharak rendre összeverődő bandája körül könnyű nem észre venni, ez az igazából szerelem, magunkba estünk. 
Tehát ott állunk azzal a gondolattal, hogy akkor is nyert ügyünk van, ha a vesében csak homok van, sehol a szív alakú kőbe zárt fájdalom, s tudjuk, majd az idő eldönti, hűségesek leszünk-e vagy netán megcsaljuk majd önmagunkat. Nehéz döntés, szabadság nincsen ön-szerelem nélkül, fene tudja miért vagyunk olyan őrültek, hogy keressük a kihívást, mást akarunk szeretni. " 

 

 Kávé, slukk és pöffenet, gondolnám, hogy de jó lenne, ha én is ilyen kicsi volnék még. De talán mégse.

Kávé slukk és pöffenet, jó volna, csak maradnék örökre olyan kicsi, azt mondják, ha alkoholt itatsz egy kicsi kutyával, akkor nem nő meg. 

- Elnézést, Uram, egy pillanatra!

- Mit parancsol?

- Egy Hubertust kérek.

- Máris hozom.

- Köszönöm!

 Kirázott lepedő suhogására lettem figyelmes, a Deák téren ez meglehetősen váratlanul éri az embert. Kerestem a hang forrását (a saját fejemben is), de az égre pillantva derült fény a tényre, most léptek a városi suhancok színre. Urban bombázók elől bújtunk fedezékbe mind, mert bár szerencse éri azt, kinek guanóval akad dolga, senki sem akart találatot. 

 

Végy egy doboz képzelőerőt - lehetőleg a sűrűbbik fajtából - dobj bele legalább 10, legfeljebb számtalan majdnem életunt egyént, s golyós spray-festékként jól rázd össze! Felszúrni, felnyitni, ütögetni, valamint nyílt láng használata ajánlott, főleg a bogrács alatt, a szürreál fröccsöntött tájban kolbászt markolva állni úgyis szemtimentálisra robbantja a milliőt.

Nem a ruha teszi az embert...

Hogy rohadnátok meg - gondolta. - Bezzeg, mikor az utcán vagyok és naphosszat a földön kúszok egy tetves húszasért, észre sem vesztek, egyenlőnek vesztek az utca szemetével vagy a hányással, amit a kölkötök üvöltött a betonra. Itt meg képesek vagytok megtalálni, amikor olyan sötét van, hogy kinyomnátok a szemeteket, ha hirtelen viszketne az orrotok. Szemét banda. 

- Van cigid?

  Fürdőgatyám madzagját babrálom. Mindenki látja rajtam, hogy még sosem mertem beugrani a mély vízbe a hátsó medence túlsó végében. Bombaaaaaaaaa, buffan a víz, eső módjára fröccsen végig mellettem. És kinevet még ő is. Anyukám a pléden jó 100 méterre, bokrok is takarnak, meg hát itt a gumilabdám, max. ráfekszem. Nem, azt hiszem mégsem. Már csak 5 méter. 

  A szüleim sokáig tanítgattak úszni, de valahogy sosem sikerült elkapnom a ritmust, ráadásul a tüdőm se bírta sokáig egy betegség miatt. Persze ez a medence szélén nem igazán érdekelt, az üveggyöngyökhöz hasonlóan csillámló vízfelszín jobban érdekelt, mint a fulladás, amit lassan már megszoktam. A következő én leszek. Nem, nem, még megvárom azt a nagyfiút, nehogy rám ugorjon. Még 2. Most jön ő. Taptaptaptaptapdobb....csobb. Már a víz alatt kacagtam, miközben labdám sebesen repített a felszín felé. Csak a parton jöttem rá, hogy könyedén kiúsztam a lépcsőhöz, mivel még felhúzni nem tudtam volna magamat lendületből csak úgy bárhol. Ettől a pillanattól kezdve nem féltem a víztől. Most attól félek, hogy ez az emlék elhomályosul. A strand bezárt, az épületeit kibelezték, gépházát kifosztották és medencéiben akkor fröcsköl újra víz, ha elered. Bárcsak eleredne most.

  

Szeretem ezt a várost, de most, elhagyva Budafok-Hárost egész jól érzem magam. Kell egy kis idő, hogy új legyen, ami megszokott, hogy érdekes legyen, ami megkopott. "Ha elindul a vonat, a szívem majdnem megszakad"....hogy ez mekkora hülyeség. Elszürkítettem a várost, hagynom kell, hogy visszatérjenek a színek. 

Sercegett a nedves falban a 40Wattos izzó vezetékje, mikor penésszel körülburjánzott  kapcsolóját vízszintbe tekertem. Rég nem kapcsolhattak itt villanyt, mert még a sötétség is olyan lassan bújt vissza a szekrények mögé, mintha néhány száz kaszáspók hálózta volna be, s most maga mögött nyújtaná a teret ezernyi láthatatlan szállal. Ám amint a leghátsó szegletbe is beköltözött a sötétség fényhozó kistestvére, az árnyék, hamar megtelt élettel a környék, na nem kell itt rögtön tömegre gondolni, de azért pár száz fátyolka és apró bogár próbálta felülmúlni a társait árnyjátékok-drámákkal, melyeket a szemközti falon lehetett megtekinteni ingyen. Sör volt az asztaloknál, bár egyesek a bokorban zümmögtek - ők már output fázisba kerültek derék alatt -, nem beszélve a Kemotox jellegű boroskóla áldozatairól, akik némely kabóca fajtát is megaláztak 300 decibeles horkolásukkal a pad alatt. Idővel a vezeték sercegését elnyomta a cigaretta izzása, a fali dráma átcsapott kézlóbálós tribal buliba, a sötétség pedig kacagva gyűjtötte erejét a félholt tömeg láttán, néhány csáppal már szemek felé nyúlva, aludj el szépen kis Balázs. Függőlegesre állítottam a kapcsolót, a lépcsőn felfelé kiitam az utolsó kortyot az üvegből. Reggel a pinceajtó mellett ébredtem, kicsit fájt a fejem.

 

Sokat fogócskáztunk, mióta csak az eszemet tudom. Nem osztottuki ki a szerepeket, valahogy evidens volt, hogy én kergetem őt. Lehet, hogy csak azért, mert így kezdtük annak idején, s nekem még azóta sem sikerült elcsípnem őt. Lehetnék dühös is magamra, hogy ennyire ügyetlen vagyok, de mindig valami turpisságot érzek a dologban. Na nem mondom, hogy csal, csak megtéveszt. Nem haragszom rá, sőt. E játék nélkül a víz tükre is összetörne a kacsakő alatt. A kő is elhiszi pár másodpercig, hogy tud a vízen járni, de mire megállna, hogy bizonyosságot nyerjen, elmerül. 

 

- Mire oda érünk, tuti elfogynak a jobb borok és falatkák, de legalább nem kell végig hallgatni, ahogy Gréta elaffektálja a kis pártfogoltjáról szóló dicshimnuszát. Ki nem állhatom a pitiáner művészeket. Kirak a falra három vonalat Armageddon címmel és ő a nagy akárki.

- Jól van, kedves, úgysem maradunk sokáig. Bedobsz pár műmosolyt, aztán mehetünk is. Ha rajtam múlik, el se jövünk.

- Tudod mennyire fontos, hogy megjelenjünk egy olyan rendezvényen, amit a Lajos szervezett. Meg legalább nem kell már vacsoráznom se otthon...

 

Állati ez a város. Kúszó óriások közt lavíroznak apró rágcsálók, néha felkapaszkodnak az egyik sárga anakondára vagy kék vízilóra. Túrják, lökik egymást a helyért, egymásra üvöltenek, öklelnek és óbégatnak. 

Az elmeroppant.

Hintázol a szememben, a kocsi rángat jobbra-balra, ha soká nézlek, a belem fordul ki a falra. A föld alatt száguld veled a doboz, belerázza a sorokat az agyadba, cseppet sem zavar, hogy egy sor 5 percig tart, s a zaj sem foszt meg a szereplők hangjától, a bombák süvöltésétől, a szerető szerenádjától vagy a kurvák lihegésétől. Teszel mindenre, míg meg nem válsz a sötét kalitkától, ami átszakít a városon, kinézel az egészből, persze nem az ablakon, mert akkor látnád a nagy sötétséget, látnád, hogy nézlek. A legbetegebb kis könyvecskéd is csak mese ahhoz képest, amit csinálni tudnék veled. De tudomást sem veszel arról, hogy valaki figyel. Valaki, aki arra vágyik, hogy üvölts. Ráébredj a világra, kis bujdosó szarházi. 

 

 Tv zaját csörömpölő edények nyomják el, hangosabban próbálnak fülekbe jutni, mint gazdáik ordítása. Muszáj...muszáj lesz recsegésig vagy törésig dobhártyát rezgetni, különben az összes szomszéd megtudja, hogy Gergő dolgozata jobb lett, mint az enyém, ami csak haba a tortán, mert az enyém karó lett. 
- Csókolom, Feri bá, mi újság?
- Szevasz Zsoltikám! Csak a szokásos, de mit ácsorogsz itt?
- A tesómat várom, együtt kell hazaérjünk.
-Jól van, Szevasz!
 Huh, ez rövid volt. Lassan be kéne mennem, de amíg ordítoznak, nem sok kedvem van hozzá. Na mindegy, egyszer túl kell lenni rajta úgyis. 

 

 

 

Kitettem a lábam a városból, ennek a falnak dőltem, mikor majdnem hánytam a lángostól.

 

Szabdság a szerelmem, egy-kettő, kell nekem! 

A szerelmemért föláldozom életed,

A szabadságért föláldozom szerelmed. 

Apró víz ér matat a falon, mintha szemüvegét keresné, hogy lássa merre tartson. Falba ütközik, egy falba, ami fekszik, csapdába ejti, s tócsává dagasztja. Mire eléri a cipőm, hártyás a felszíne, mozdulok és reccsen, tovább terül. Lassan körülvesz, s ha elég ideig nem mozdulok, magába zár engem is. Valaminek a része lettem, maradnék, de el kell mennem, a peronőr szól, hogy itt nem lehet csövezni. 

-Anya, menjünk mi iiiiis...! Én is hajókázni akarok!

- Nézz csak le!...Látod? Hogy suhan el alattunk a víz? Mi is hajókázunk, csak nem tudjuk kikerülni ezeket itt előttünk, olyan szélesek így hárman.

-Anya....kicsi vagyok, de nem ostoba....majd gyűjtök pénzt és elviszlek téged is egy útra. Tudom, hogy azért nem megyünk, mert drága. Na jó, még utazzunk egy kicsit, aztán menjünk haza!

Ha csak egy hétig nem látom, mindig megbánom.....mikor újra beérek a városba. A bőrével kezdem, majd a gyomráig hatolok, így hányom el magam szép lassan. Persze, persze - mondogatom magamban - értem én, hogy a belső értékek fontosak, de ilyenkor senki sem a belekre gondol. Pedig ott vagyunk, a nedves szervek közé beszorulva. Nem akarok újra nyomorogni, ezzel az egész rothadással eggyé válni. Elhiszem vakon, hogy működik, hadd feküdjek le valahol a bőrén!

Vajon hányan álmodoznak ebben az országban arról, hogy láthatatlanná válnak? Ha tudnák, hogy csak egy csöves, kéregető álcaruha kell hozzá, biztos sokan csinálnák ezt. 

Anyus....Feri elkelt. Szép volt a ceremónia, kár, hogy nem tudtál eljönni. Bedugok majd a krizantém alá egy képet, amit a fotós csinált az oltárnál, mert ők még sokára jönnek. Én hamarosan, remélem. Addig is sokat gondolok rád, nélküled örülni is nehéz. Lacikám, felsegítenél? 

Érted? Láttál már ilyet? A kis tróger buzija azt képzeli, hogy velem szórakozhat, Baz'meg, nem tudja ez, kivel van dolga. Nincs jobb dolga, mint az ajtóm előtt locsolni a tetves gangot, mintha a küszöbre szarnék, nem?! Az nem számít, hogy elrohad az ajtóm, érted, az nem számít. A Julinak meg olyan érzékenyek az izületei, hogy majd télen, amikor az ajtó alatt bejön a hideg, a kurva istent is lenyavalyogja majd az égről. Eszem megáll. Érted? Na. Van nekem elég bajom e nélkül is.

 

 A villamos zötykölődése sem tudta lerázni a retinámról a bőr repedéseibe rohadt kosz látványát, ránézni is fájt, levegőt venni mellette pedig kimondottan nehéz volt. Belém fojtotta a szót, hogy nem tudtam előtte levegőt venni, szufla nélkül nehéz beszéd sziszeg a fogak közt. Eleve nem úgy indultam útnak, mint egy vidám bank reklám mosolyból indított, gyomortükrözésre előkészített főszereplője, de most már csak lefelé volt kedvem nézni. Belül keresni valami frenetikus élményt, lepergetni a szalagot a happy end-ig, hátha a hajamba markol a tarkómnál és felemeli a fejem újra. Nem sikerült. De majd ha leszállok. Majd a napfény, meg a kajáldákból kiszűrődő illatok, huhú. Bal-jobb-bal-jobb-kipp-kopp-flip-flop, vietnámi papucsban tarháló cigány, tíz lépéssel odébb bakancsban kéregető punk mokány, no-no haver, nincsen dohány, de azok a galambok ott nem a te hányásodat csipegetik? 


Bábnak érzem magam a végtelen bowling pályán, a sok ütődéstől ütött-kopott figurák nagy lendülettel csapódnak egymásnak, nekem, falnak. Már maga a golyó is fura, nem tükörsima, hanem számtalan matrica borítja, elsőre azt gondolnám, hogy azért, hogy végül sime felületet kapjunk, de ennek semmi jelentősége. Az a bűvös gömb mindenképp eljut közénk, mi meg csak állunk, még várjuk is vakon (mivel az érzékszerveinket már szétzúzta a sok ütés), hogy közénk csapódjon. Hevesen vitatkozunk azon, hogy ki melyik matricával akar találkozni a becsapódáskor - enyém az alma; enyém meg az ágaskodó ló - durr, még pofon is elcsattan, sokszor mellé, de ha el is talál, kinek tűnik fel a sok folt közt, amit a golyó csinált?! Meg hát úgysem látjuk, hiszen szemünk sincsen, sőt, nem is vágyunk rá, hogy legyen. A matricák elvezetnek a boldogsághoz, minél több van rajtunk, annál puhább a golyó. 

- Na mi van, te? Asszed a Margit majd csókolózik veled azok után, amiket a Fészbúkon írtál neki, te hülye?

- Hát nem is veled fog, amikor minden reggel hagymát eszel, te csicska..

- Ki a csicska, te kis pöcs? Mindjárt szétverem a fejedet...

Feri észre sem vette, hogy a vízfüggöny másik oldalán Emese bújkál. Nem lépett olyan közel a sugárhoz, hogy az önmagába roskadva kaput nyisson a csóknak, a megfelelő pillanatot várta, amikor a fiú másfelé fordul az arcával. Mikor eljött, lépett egyet a vízfal irányába, s még mielőtt az összeesett volna azon keresztül elkapta a kezét és átrántotta a maga oldalára. Olyan közel voltak egymáshoz, hogy a Feri arcáról lecsöppenő vízcseppek a blúzán landoltak, majd átszivárogva azon a mellkasán folytatták útjukat. Megrázkódott a csiklandozó gyöngyöktől, arcuk egy pillantra összeért a mozdulattól. A szökőkút kikapcsolt, mindenki elcsendesedett, egyetlen pillantba zárult számtalan álmodozással töltött óra. 
- Anya! Ők mit csinálnak?

 

Suhhhuhhuhhuhhh....

....csepppplatttty....


 

 

Gyere velem, megmutatom a várost. Bekapunk majd a Tabánnál egy debreceni párost. 8-ig tart a műszak, addig elviszlek pár körre, ne hozz magaddal semmit, meghívlak egy sörre! Hívd el a Mancit, hozom a Jánost, nyakunkba vesszük a sárgán ragyogó várost. 

 

Tele van a feje semmivel, azzal a kevés megmaradt, szabadon felhasználható hellyel, amit alulról helyez nyomás alá a méreg. Torkig van az egésszel. Az alant lángoló düh mindent eléget, mi fölötte megszületne, legfőképp a bátorságot, hogy világra okádja undorát. Erőtlen kis refluxos köhögés páráját viszi el a szél, nem buzdít, nem lázít. Orra alá dörmög, nagyot nyel. Nem hagyja fejébe tódulni zsigereit.

 

Hangos gyerek voltam, folyton mozgó, ordibáló, marhaságokat artikuláló, trappoló, csapkodó, zörgő, pörgő, bőgő.....hiperaktív, szülők réme, lehettem volna internet mémje, ha nem a Sokol sokkol, míg nagymuter stoppol, nagyapám klopfol. Egyszerűen nyomott a csend. A két dobhártyámra ható erő túlnyomásos kamrához hasonló állapotot idézett elő odabenn. Se rángatózás, se az eddmegleves, se a nyakleves nem segített, csak ha nagyot csattant és elűzte hangjával a csendet. Átlagos gyerek voltam, nem is hangos. A házunk is csak azért zengett, mert zárt volt, nem gangos.

 

 

Kiposztoljuk, 

ahogy föltámadott a tenger,

gyere velem, bébi, 

nézzük meg mi is reggel!